85

Később, miután Sofia visszatért, mindhárman leültek a villában beszélgetni, miközben a gyerekek kíváncsian nézték őket a legfelső lépcsőfokról. Ezio a lehető legszívélyesebben bánt a váratlan vendéggel, de hajthatatlan maradt.

— Nem tudok mást mondani, Sao Dzsun. Sajnálom.

A kínai nő nem válaszolt, de nem látszott mérgesnek. Nagyon nyugodtan viselkedett.

— Sajnálom. Nem tudok segíteni. Nem akarok részt venni ebben.

Sao Dzsun felemelte a tekintetét, és a szemébe nézett.

— Meg akarom érteni.

— Mit?

— Hogyan kell vezetni. Hogyan lehet újjáépíteni a Rendemet.

Ezio sóhajtott, most már kissé bosszankodva.

— Nem. Én már végeztem ezzel. Finito. — Majd kis szünet után kijelentette: — Azt hiszem, jobb lesz, ha elmész.

— Ezio, gondolkozz! — korholta Sofia. — Sao Dzsun hosszú utat tett meg. — A vendéghez fordult. — Jól ejtettem ki a nevedet?

Dzsun bólintott.

— Itt maradnál vacsorára?

Ezio sötét tekintetet küldött a felesége felé, és a kandalló felé fordult.

— Gráh-cie — mondta Dzsun tört olaszsággal.

Sofia elmosolyodott.

— Helyes. És az egyik hálószoba elő is van készítve. Szívesen látunk pár éjszakára vagy ameddig jólesik.

Ezio morgott, de nem szólt semmit. Sofia a konyha felé indult, miközben Ezio lassan visszafordult, és a vendéget figyelte. Sao Dzsun csendben ült, de teljesen magába mélyedt, a szobát tekintette át.

— Sötétedés előtt visszajövök — mondta neki rosszkedvűen.

A jó modort sutba vágva kirohant. Dzsun nézte, ajkaira apró mosoly ült.

Ezio bemenekült a szőlőskertjébe.